A nyelvészeti udvariasság megközelítésének alapjai I.

2016. május 17. 08:18 - szalayeva0823

A következőkben a nyelvészeti udvariasságot kívánom körbejárni. Az udvariasság mint nyelvi tevékenység nagymértékben meghatározza az emberek közti együttműködés hatékonyságát és sikerességét. A legtöbb félreértés, zavar forrása az, hogy egyes társadalmi kapcsolatok eltérő nyelvhasználatot igényelnek, Az udvariasság tárgykörének vizsgálatát szükségszerűvé teszi a társadalmi különbségekből fakadó konfliktusok, félreértések jelenléte a mindennapos kommunikációban. A konfliktusok forrása gyökerezhet az eltérő életkori, iskolázottsági, lakóhelyi, kulturális és munkahelyi tényezőkből.

Az udvariasság lehetséges megközelítései                                                           

Az udvariasság fogalmát többféleképpen definiálják, ugyanakkor ezek a definíciók egymással kapcsolatban állnak. Szili (2000: 262) öt megközelítést sorakoztat fel: 1. a tiszteletadás megnyilvánulásaként, 2. kommunikációs stílusként, 3. mindennapi életünk valós céljaként, 4. nyelvi fenoménként, valamint 5. pragmatikai kereteken belüli jelenségként értelmezi.

Az udvariasság rokonságban áll a tisztelettel, de nem szinonimája annak. A tiszteletadást elsősorban társadalmi rangban, státuszban és korban felettünk állóval szemben tanúsítjuk, míg az udvariasság ezen felül a másokkal szembeni figyelmességet is magában foglalja. Mindkét jelenségnél megfigyelhető, hogy a nyelvi jeleken kívül nem-nyelvi jeleket is alkalmazunk (Szili 2007: 3)

Az udvariasságot kommunikációs stílusként értelmezve azzal szembesülünk, hogy tulajdonképpen a kommunikációs helyzettől függően választjuk meg a nyelvhasználatunkat (Szili 2007: 4). Eltérő nyelvhasználatot alkalmazunk (abban az esetben is, ha maga a közölni kívánt információ megegyezik) az egyetemi oktatónkkal vagy a csoporttársunkkal szemben, valamint ez az eltérés nemcsak szóban, hanem írásban is megmutatkozik. Ezen álláspont szerint a társadalmi tényezők előtérbe kerülnek. Megnyilatkozásaink visszatükrözik a társadalmi hierarchiát, mivel a megszólításon kívül a beszédaktus során végig szem előtt tartjuk a társadalmi távolságot, például egyre gyakoribb az egyetemeken, hogy a diák tegező viszonyba kerül az oktatójával, ám ez valójában nehézkes, szokatlan a számára, bizonyos esetekben pedig akár kényelmetlenné is válhat.

Az udvariasság világszerte egy-egy adott nyelvközösségre jellemző világnézetet reprezentál, gyakorlatilag támpontként szolgál a világban való tájékozódásunkhoz.                            

„A társalkodásnak nagy mestersége abban áll, hogy annak idejében mindenféle         
társaságnak nyelvén tudjunk beszélni. […] Szüntelen kell arra a tökéletességre   törekednünk, hogy nékünk is könnyen essék a társalkodás, hogy mindjárt az első megesmerkedéskor jót gondoltassunk másokkal magunk felől, hogy mindenféle emberekkel kényszerítés nélkül tudjunk beszélgetni. […]”          [1]                                 

Nyelvi fenoménként vizsgálva belátható, az udvariasság kultúrmotivált, azaz etnocentrikus és nyelvspecifikus pragmatikai fogalomként is értelmezendő (Bańczerowski 2000: 313). Természetesen ez a nem-verbális kódok esetében is jelentkezik, ugyanakkor a testmozgások néhány típusa azonosságot mutat az eltérő népek között, ezek a kódok velünk születettek, azaz genetikailag kódoltak (Bańczerowski 2000: 103). Paul Ekman, amerikai pszichológus számos kutatást végzett az univerzális nem-nyelvi jeleket vizsgálva, s megállapította, hogy az arcon jelenlévő mikrokifejezések alapján hét alapérzelem különböztethető meg: az öröm, a harag, a meglepetés, az undor, a szomorúság, a félelem és az érdeklődés. Ezeket a mikrokifejezéseket nehéz leplezni a társalgás során, ugyanakkor az udvariassági formulákat alkalmazva a kommunikáció gördülékenyen halad tovább. [2]             
A továbbiakban az öt megközelítés közül a pragmatikaival fogunk a foglalkozni, összegzést adunk a különböző pragmatikai szempontú leírásokról.

Az udvariasság társalgási maximák alapján

A pragmatika egyik fő területének a beszédaktus-kutatás tekinthető. A beszédaktus-elmélet John L. Austin filozófus nevéhez fűződik, aki az 1955-ös William James-előadásai során az angolszász analitikus iskola alaptételét cáfolta, miszerint a nyelv elsődleges célja a valóság feltárása, a mondatokat pedig igaz vagy hamis állításként értékelhetjük (Reboul−Moeschler 2005: 29−32). Austin kiindulópontjaként az az állítás szolgált, hogy számos olyan mondattal találkozunk, amelyekhez nem rendelhető igazságérték, feladatuk tehát nem a valóság leírása, hanem a valóságon való változtatás. A valóság leírására szolgáló mondatokat konstatívumoknak, a második esetbe tartozókat pedig performatívumoknak nevezi. A performatívum mondatokat a konstatívumoktól az különbözteti meg, hogy az előbbiek kijelentő módban, jelen időben és egyes számban szerepelnek, mint például a megparancsol, megkeresztel igékben, emellett a performatív mondatok sikeresség, illetve sikertelenség szempontjából is értékelhetők. Austin tanítványa, Searle szerint a beszédaktus-elmélet a nyelvhasználatot érintő olyan forma, amely pontosan meghatározott szabályokon alapul (Searle 1969: 12). A sikerességet biztosító körülményeket alkalmazhatósági vagy hatékonysági feltételeknek szokták nevezni, s ezek a feltételek alkotnak egy szabályrendszert. A szabályrendszer a szóbeli kommunikáció kötelező normáit foglalja magában, a normákat mind a beszéd, mind pedig a megértés során alkalmazzák a nyelvhasználók.


Az udvariasság nyelvészeti-filozófiai problémaként az 1970-es években vált központi kérdéssé (Nemesi, 2011: 71). H. Paul Grice A társalgás logikája (1975) című cikkében kifejti, hogy a beszédfolyamat a beszélgető partnerek között megvalósuló együttműködési aktus. A cikkben két alapvető fogalmat határoz meg: az implikatúrát és az együttműködési alapelvet. A korábbi nézetekkel szemben (Searle, 1969) nem csak konvencionalista szempontból közelít a mondatok interpretálásához.

Grice megfogalmaz egy általános elvet, amit a beszélgetőpartnerek követnek, azaz „legyen adalékod a társalgáshoz olyan, amilyet azon a helyen, ahol megjelenik, annak a beszélgetésnek elfogadott célja vagy iránya elvár, melyben éppen részt veszel. Elnevezhetjük ezt együttműködési alapelvnek” ( Grice 2001: 216). Grice ezen elv alapján négy maximát nevez meg, amelyek figyelembevételével megfelelő eredményeket érhetünk el a társalgás során. A négy maxima a következő: 1. a mennyiségmaxima (az információ mennyisége), 2. a minőségmaxima (igazmondás), 3. a viszonymaxima („Légy releváns!”, azaz az adott témához megfelelően járulj hozzá), valamint 4. a módmaxima (a könnyen érthetőség). Grice maximáiban nem részletezte az udvariasságot, valamint nem foglalkozott a nyelvhasználat esztétikai és társas szerepeivel sem (Nemesi 2011: 71).                                                                          

                       Forrás: danlirette.ca/wp-content/uploads/2016/02/gossip.jpg

Lakoff (1973, 1979) két elvet állított fel, a „Légy udvarias!” és a „Légy világos!” elvét, ugyanakkor ez a két elv olykor ellentmondásba kerül egymással. Lakoff szerint az udvariasság által csökken az interakció közben létrejövő súrlódás (Balogh 2002: 338).

Grice modellje nem ad magyarázatot arra, hogy miért gyakoriak az indirekt kifejezések, illetőleg a konvencionális és a kommunikációs jelentés közötti kapcsolatot sem tisztázza kellőképpen. G. N. Leech (1983) a továbblépés érdekében az udvariasságot és egyéb társas szempontokat megfogalmazva beolvasztja a retorikát a pragmatikába (Nemesi 2009: 65−70). Leech a "személyközi retorikára” helyezi a hangsúlyt, mivel a kommunikáció célorientált cselekvés. A beszélő átgondolja, hogy melyik kifejezés lenne legalkalmasabb a célja eléréséhez, a hallgatónak pedig rá kell jönnie arra, hogy a partner mit akart vele megértetni. A megnyilatkozások pragmatikai ereje a „retorikai erőből” (a különböző retorikai elvek betartása vagy éppenséggel be nem tartása) és a beszédaktus-elméletből származó illokúciós erő együttese (Nemesi 2009: 66). A személyközi retorika elvei az együttműködési elveken kívül az udvariassági alapelvekből épülnek fel. Leech a grice-i elvek mellé felsorakoztat további maximákat, mint például a tapintat, a nagylelkűség, a jóváhagyás, a szerénység, az egyetértés, a rokonszenv és a fatikusság maximáit. Az ugratás, az irónia, az érdekesség és a Pollyana-elv ugyancsak helyet kapnak Leech elméletében, habár az utóbbi maximák nem tartoznak koherensen az udvariassági alapelvhez, mivel az iróniaelv és az ugratás elve magasabb rendű elvnek számítanak, az érdekesség (mely nem kapcsolódik szorosan az udvariassághoz) és a Pollyana-elv az egyéb elvekhez sorolandók.   

                                                      

 Forrás: http://refe99.com/wp-content/uploads/2014/09/Politeness-is-one-half-good__quotes-by-Mary-Wilson-Little-97-1.jpg


Grice-szal ellentétben Leech felismeri azt, hogy a kommunikációs partnerek közt nem csak az információátadás van hangsúlyban, hanem emellett fontos szereppel bír az a tényező, miszerint a beszélő figyelembe veszi, milyen benyomást kelt partnerében, illetve választásai során a partner gondolatainak, érzéseinek tiszteletben tartása meghatározó (Szili 2007: 6−7).

A maximákat skálaszerűen értelmezi, ilyen a választhatóság, a költséghaszon, az indirektség, a társadalmi távolság és a tekintély skálái (Balogh 2002: 338). Leech modelljét számos kritika érte. Többek között az, hogy látszólag nincs korlátozva a maximák száma, tehát bármilyen nyelvi tény segítségével újabb maxima hozható létre (Nemesi 2011: 74).
 
A cikk folytatásában megismerkedhetnek az udvariasságkutatás legismertebb, ám legvitatottabb elméletével, Brown és Levinson arculatcentrikus modelljével..      



Felhasznált irodalom:

Balogh Katalin 2002. A nyelvészeti udvariasság-elméletek jelentősége a nyelvoktatás számára. BGF Tudományos évkönyv 2002. 336−342.

Bańczerowski Janusz 2000. A nem-verbális kommunikáció egyes kérdései. In Nyomárkay István (szerk.) A nyelv és a nyelvi kommunikáció alapkérdései. Budapest: Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar. Szláv és Balti Filológiai Intézet Lengyel Filológiai Tanszék. 101−108.         

Bańczerowski Janusz 2000. A nyelvhasználat elvei és etikai dimenziói. In Nyomárkay István (szerk.) A nyelv és a nyelvi kommunikáció alapkérdései. Budapest: Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar. Szláv és Balti Filológiai Intézet Lengyel Filológiai Tanszék. 312−5.

Grice, H. P. 1975. A társalgás logikája. Ford.: Pléh Csaba. In Pléh Csaba – Síklaki István – Terestyéni Tamás. Nyelv – kommunikáció – cselekvés. Budapest: Osiris Kiadó, 2001. 213−227.

Nemesi Attila László 2009. Az alakzatok kérdése a pragmatikában. Budapest: Loisir Könyvkiadó Kft. 65−70.

Nemesi Attila László 2011. Nyelv, nyelvhasználat, kommunikáció. Budapest: Loisir Könyvkiadó Kft. 71−75, 216.

Reboul, Anne – Moeschler, Jacques 2000. A társalgás cselei. Bevezetés a pragmatikába. Ford.: Gécseg Zsuzsanna, Budapest, Osiris. 29−32.

Szili Katalin 2000. Az udvariasság elméletéről, megjelenésmódjairól a magyar nyelvben. Hungarológia 2. Nemzetközi Hungarológia Központ. Budapest. 261–80.

Szili Katalin 2007. Az udvariasság pragmatikája. Magyar Nyelvőr 131/1. 1−16.

[1] idézi Nemesi Attila László 2011. Nyelv, nyelvhasználat, kommunikáció. Budapest: Loisir Könyvkiadó Kft. 70. Forrása: Báró Knigge Adolf: Az emberekkel való társalkodásról, vagy: Miképpen kellessék minden rendbéli emberekhez magunkat úgy alkalmaztatnunk, hogy a ’Világban boldogulhassunk, I−III. Trattner Mátyás, Budapest, 1811. (Fordította: Kis János).

[2] lásd Ekman, Paul 2011. Leleplezett érzelmek : az arckifejezések és az érzelmek felismerése a kommunikáció és az érzelmi élet fejlesztéséhez / Paul Ekman ; [ford. Pheby Krisztina]. – Budapest: Kelly, 2011.

 

Szabó Évi

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://eotvoslingua.blog.hu/api/trackback/id/tr18720636

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.