Március 23-án zajlott le a félév soron következő előadása, ahol Kenesei István, az MTA Nyelvtudományi Intézetének igazgatója, valamint a Szegedi Tudományegyetem Angol Tanszékének tanára volt a meghívott vendégünk. Előadásában egy új típusú megközelítésben hallhattunk a szófaj fogalmáról és a szófajok természetéről.

A klasszikus grammatika nyolc szófajt különböztet meg egymástól, melyek a következők: főnév, ige, melléknév, határozószó, névmás, névutó/prepozíció, kötőszó és partikula. A magyar nyelv esetében azonban máris problémába ütközünk, hiszen számos olyan kategória létezik szavaink között, melyeket a klasszikus típusokba nem tudunk besorolni. Hová tesszük pl. az igekötőt, az igeneveket vagy a mondatszókat? Ilyen és ehhez hasonló problémák merültek fel a szófaji besorolások kapcsán, ezért eltérőek a szófaj-megközelítések a nyelvészeti iskolákban. Ezekről hallhattunk az előadás első részében, nézzünk mi is néhány példát.

A strukturalisták szerint szófajok helyett formaosztályokról beszélhetünk, melyeket formai jegyek alapján tudunk meghatározni. Ezekbe a csoportokba nemcsak szavak, hanem kifejezések is tartozhatnak, hiszen pl. az ő vagy a sarkon álló ember vagy Kati stb. hasonlóan viselkednek, formai jegyeik alapján egy osztályba kerülnek.

Sasse már a ’90-es évek elején „határtalan szóosztályokról” beszél, melyek határai képlékenyek, és egymással átfedésben vannak. Bizonyítékként magyar példát hoz: a birtokos és a tárgyas ragozási paradigma azonosságát (várad ~ várod). Jelen esetben a főnévi és az igei szóosztálynak van közös halmaza.

A generatív nyelvészet szerint a szóosztályok definíciója az azonos tulajdonságot felmutató szavak halmaza. Ez a meghatározás azt veszi alapul, hogy a szavak milyen végződéseket vehetnek fel, és milyen környezetbe illeszthetőek be. ( Az asztalon van a toll. ~ A földön van a toll.) A toldalékolás és a helyettesítés alapú megközelítés éles határokat eredményez, nem engedi azok egybemosódását.

A szóosztályok létezésére független bizonyítékaink is vannak, elsősorban a neurolingvisztika területéből. Ilyenek a mindennapi nyelvbotlásaink. Ezek jellemzője, hogy a botlások során a szófajok állandóak, vagyis ha egy szó helyett egy másikat mondunk, akkor az ugyanolyan szófajú lesz. Pl.: Kitűztétek már a házasságtörés időpontját? à házasságkötés (Gósy 2004). Hasonló független bizonyíték a Broca-afáziások (a beszéd darabossá válik, elveszíti folyamatosságát, a beteg nem tudja kimondani a tudatába került szavakat) tévesztése, ahol szintén megmaradnak a szóosztályok. Ha egy ilyen betegnek nem jut eszébe egy szó, akkor nem kezdi el körülírni, hanem a dologhoz hasonlót fog mondani, és nem felettes kategóriát. Pl. ha nem jut eszébe az alma szó, akkor nem azt mondja, hogy gyümölcs, nem is írja körül, hanem keres egy hasonló másikat, mondjuk a körtét.

Feltehetjük ezek után a kérdést, hogy mit jelent a szófaj? A hagyományos megközelítés szerint szavak olyan halmaza, amelyet a kritériumként használt tulajdonságok határoznak meg. Ez egy körben forgó meghatározás, ugyanis, ha egy szónak van egy olyan tulajdonsága, amely valamely szóosztállyal azonosítja őt, akkor ez a tulajdonság automatikusan a szóosztály meghatározására is szolgál.

A Tanár Úr javaslata szerint a definíciót megfordítva, az egyes szavakban található szófaji kritériumokat más-más összeállításban kódolt információknak tekinthetjük. Így bármilyen információ értékes lehet, ami egy szó más elemekkel való előfordulását szabályozza. Az alaktanban pl. az, hogy egy szó milyen toldalékokat vehet fel, a mondattanban a melléknév állítmányi vagy jelzői használata stb. A sort a végtelenségig folytathatnánk.

Ennek eredményeképp annyi szóosztályt kapunk, ahány megkülönböztető jegyet fel tudunk sorolni. Eszerint a szóosztály nem más, mint utasítások sora arra nézve, hogy az adott elem mely más elemekkel kombinálódhat. Ennek eredményeképp az egydimenziós szófaj felfogást, egy jegyalapú kategóriahalmazok többdimenziós mátrixával lehet felváltani. Ha ebbe a képletbe beletesszük a nyitott (bővülhet új taggal, pl. főnevek) és zárt (állandó tagok, pl. névmások) szóosztályokat, akkor kiderül, hogy az utóbbiak nem is tekinthetők igazi szóosztályoknak, hiszen közöttük két elemnek csak elvétve lehet teljesen azonos a környezete, azaz a rájuk vonatkozó jegymátrixok szinte mindig különböznek. Gondoljunk csak a névelőkre! A határozott (a/az) és a határozatlan (egy) névelő környezete természetes módon eltérő.

A Tanár Úr végkövetkeztetése az, hogy a nyelvtanunk egészét tekintve nincsenek szófajok, csupán tulajdonságok, ugyanúgy, ahogy a fonológiában sincsenek fonémák, csak megkülönböztető jegyek. Így a mondatbeli és a szóalkotási folyamatok, nem szavakon vagy morfémákon működnek, hanem megkülönböztető jegyeken. Záró gondolatként megjegyezte, hogy a szófaj hasznos terminus, de a nyelvnek nem kategóriája.

Az előadás, mint az az olvasottakból is kiderült, egészen más megközelítésben mutatta be nekünk a szófajokat, mint akár az általános, akár a középfokú tanulmányaink. Aki pedig mélyebben szeretne belemerülni a jegyalapú szóosztályok területébe, megteheti Kenesei István nemsokára megjelenő tanulmánya révén.

 fotók: Rálik Alexandra

Csengeri Kinga