Feliratos népköltészet: a butéliaversek

2016. április 07. 08:00 - Viktória Lantos

Ha a feliratokra gondolunk, akkor először leginkább a pólófeliratok jutnak az eszünkbe. Mindenki fel tudna idézni egy-egy vicces vagy éppen elgondolkodtató szöveget, melyet pólókon olvasott, emellett olvashatunk ilyeneket ruhadarabokon, kötényeken, táskákon, kitűzőkön, bögréken. Szinte akármelyik használati tárgyunk lehet feliratos. Nem volt ez másképp korábban sem. A magyar népi hagyományokban ugyanúgy megvolt ezeknek a szövegeknek a szerepe, mint most.

A népi feliratokat csoportosíthatjuk helyük szerint, lehetnek kocsmák, csárdák, ajtaján, kapukon, házakon, sírokon, falvédőkön és edényeken is. Funkciójukat tekintve ismerünk üdvözlő, emlékállító, figyelemfelkeltő és szórakoztató feliratokat.

A magyar népi feliratok gyakran jelentek meg cserépedényeken. Leggyakrabban a megrendelésre készült edényekre írtak szövegeket. Terjedelmük szerint léteztek rövidebb, egy- vagy kétszavasak, esetleg mondatnyi hosszúságúak, de voltak hosszabb, úgynevezett butellaversek is.

Az úgynevezett neves tálak általában „reklámfogásként” funkcionáltak. A tálakra családnevek szinte sosem kerültek, mivel az eladó a vásáron adta el őket. Tiszafüred és Mezőkövesd környékén kedvelt női keresztnevek kerültek az edényekre:

„borájé”

„Sárá-é ez a tál”

„vedmeg panni”

A butellákra is gyakran kerültek személynevek. Pl.: „Sándor”, „Istváné ez” vagy „Jánosé ez a butykos ha meg Veszi”

Na de mi is az a butella?

Ma már nem igen találkozunk ezzel a szóval, nem feltétlenül jutna eszünkbe róla a pálinkás butykos, pedig a butella vagy butélia kifejezés éppen ezt jelöli.

Az edényfeliratok legjellegzetesebb formája a butéliavers. Ezt a pálinkás butella oldalára írták, általában verses formában. A diákdalok és bordalok hatását érzékelhetjük rajtuk, de néhányuk akár a klasszikus epigrammával is párhuzamba hozható. A XIX. század első felében jelentkeztek először az Alföldön, főképp a Tisza vidékén. Tájegységtől függően ezek a verses rigmusok eltérőek lehettek. A különböző butellákon, kulacsokon, miskakancsókon, korsókon megjelölték a készítés időpontját és helyét, a tulajdonos és a készítő nevét, akár a termék árát is feltüntették. Ezután következett a vers.

A butéliaversek nagy részének az ivás a témája. Ezek a versikék a bor vagy pálinka fogyasztás nagyszerűségét hirdetik. A „Ki Iszik belőle vájék egéségére” felirat igen népszerű volt a korabeli fazekasok körében.

A feliratok olykor a mértékletes alkoholfogyasztásra is felhívják a figyelmet:

„Ha belém Jót Töltöl, Ugy Jot Vár hatz vissza

De osztán vigyázzon a’ki mohon Issza”

Olyan butellaversek is vannak, melyeknek a szerzőjét is ismerjük. A következő ilyen verset Bodó Zsigmond nevéhez köthetjük, akinek több versikét is köszönhet az utókor:

„Üres butykos az én nevem ha pálinka nincs Bennem, de ha pálinka van bennem Pálikás butykos a nevem hanics benne legyen benne az Vólt Aroktün a leczke Aki ezt el lopja törjön ki a farka ha a nincs hát akkor a nyaka”

A vers érdekessége, hogy egyes részletei más edényeken, más szövegkörnyezetben is megjelennek. Bizonyos feliratok több változatban is élhetnek. Ennek oka, hogy a hivatalos jellegű feliratok, épp ennél a jellegüknél fogva, változhatnak, alakulhatnak. Ahogyan a népmesék és népdalok szájról szájra szállnak, úgy terjednek a butéliaversek is butelláról butellára, közben hozzájuk adnak, vagy éppen elvesznek belőlük.

Várpalotán, egy korsón igen szép butéliaversre találtak:

Bor közt akad Barát

Borod Barátja Látod

Haj Denem Danom

tölts teli nem bánom”

Ez a költemény már egyértelműen a bordalok sajátosságait mutatja. Megjelennek benne a műfajra jellemző indulatszavak, a bor-barát alliteráció pedig még érzékletesebbé teszi a borozás üdítő élményét.

A kiegyezés utáni időszakban a hazafias szövegek is megjelentek a különböző edényeken. Gyakori volt, hogy az „Éjen a haza” formula a butéliaversek végére került, olykor akkor is, ha az az előtte álló szöveggel egyáltalán nem függött össze, ahogyan azt a következő példa is mutatja:

„Nincsenek a földön sehol szeb leányok

Mind szülő földemen, csakhogy csintalanok,

de úgy jó a bor is ha erős szamatos

és a lánkáknak sem árt

ha csintalan s takaros

Éljen A haza”

Ha megvizsgáljuk a XIX. századi edényfeliratok nyelvi állapotát, érdekes dolgokra lehetünk figyelmesek. A korban a helyesírás kérdései még nem voltak tisztázottak, így gyakran előfordul, hogy többféle írásváltozat jelent meg egy-egy kifejezésre. Az „é” birtokjel olykor kötőjellel, olykor a hiátustöltő, ejtéskönnyítő „j”-vel, olykor pedig a mai használat szerint kapcsolódott a névhez.

A kis és nagy kezdőbetűk használata sem volt következetes. A tulajdonneveket általában nagybetűvel kezdték, de esetenként („panni”) előfordult a kisbetűs alkalmazás is. Előfordul, hogy teljesen következetlenül használtak nagybetűket („Üres Butykos az én nevem ha pálinka nincs Bennem”), ez talán azzal magyarázható, hogy ilyen esetekben a nagybetűt figyelemfelkeltésre, kiemelésre használták.

Szintén gyakori a kiejtés szerinti írásmód, illetve, hogy a szóelemzés elve egyáltalán nem érvényesül a szavak leírásában („egéségére”, „vájék”).

Nem tisztázott az egybe-, illetve különírás kérdése sem. Gyakran a szóhatárok meghúzása sem következetes. A szövegközpontozás sokszor semmilyen logikát nem követ, írásjelek hiányoznak a szövegekből.

Természetesen, ha ezeket a verseket vizsgáljuk, nem felejthetjük el, hogy szerzőik egyszerű, kétkezi munkát végző emberek voltak. A helyesírási következetlenségek legtöbbje valószínűleg a szabályok nem ismerésére vezethető vissza.

Összegzésül, a butéliaversek a népi művészet méltatlanul elfeledett kincsei. Éppen ezért fontosnak tartom, hogy az ilyen versekről is beszéljünk, hiszen a népmesék és népdalok mellett e rigmusok is betekintést nyújthatnak a magyar népi kultúra egy szeletébe.

Irodalom:

Balázs Géza (1999): Kommunikációs létformák és átcsapások. Magyar Nyelv, XCV (2)
Bellon Tibor, Fügedi Mária, Szilágyi Miklós (1998): Tárgyalkotó népművészet. Budapest, Planétás Kiadó
Kovács László (1979): Feliratos népköltészet. In: Ortutay Gyula (szerk.): Magyar néprajzi lexikon 2. Budapest, Akadémiai Kiadó
Katona Imre (1979): Butellavers. In: Ortutay Gyula (szerk.): Magyar néprajzi lexikon 1. Budapest, Akadémiai Kiadó
Kresz Mária (1991): Magyar Fazekasművészet. Budapest, Corvina Kiadó

Képek forrása:

Lantos Viktória