Előző cikkünkben megismerkedhettünk az udvariasság különböző definícióival, majd röviden bemutattuk az udvariasságot pragmatikai berkeken belül. Grice modellje után áttértünk Leech szintén maximaelvű megközelítésére. A mai alkalommal pedig Brown−Levinson arculatcentrikus modelljéről nyújtunk ismertetést.

Az udvariasságkutatás egyik legismertebb, de egyben legvitatottabb modellje Brown és Levinson elmélete. Alapgondolata Goffmantól, a virtuális sértésből ered (Balogh 2002: 338). Brown és Levinson megkülönböztetik a pozitív és a negatív udvariassági stratégiát (Bańczerowski 2000: 312−313). A negatív stratégia követésével a beszélő távolságtartó a partnerrel szemben, bizalmatlanul és személytelenül viszonyul hozzá, míg a pozitív stratégia követésével a beszélő érdeklődéssel fordul a hallgató irányába.                                                         

Az arculat/homlokzat az elmélet kulcsfogalma. Az arculat tulajdonképpen az a „kép”, amelyet a beszélő viselni akar a társalgás során, és amelyet a többiek feltételeznek róla (Balogh 2002: 338). Az egyén természetes vágya, hogy ne akadályozzák cselekvéseiben – ez tekinthető a negatív arculatnak, míg a pozitív arculat az a kívánság, hogy az egyén szándékai és igényei mások számára ugyancsak elfogadhatók legyenek. A társas interakciók során a résztvevők együttes érdeke a saját és a másik arculatának a védelme, mivel az arculat érzelmileg sebezhető, ugyanakkor a sebezhetőség mértéke csökkenthető. Brown és Levinson elmélete szerint egyes beszédcselekvések az arculatra fenyegetően hatnak, a nyelvhasználók pedig különböző stratégiákat hoztak létre a fenyegetettség csökkentésének érdekében (Nemesi 2011: 75).  A stratégiákat váltogatják a nyelvhasználók, az adott szituációhoz alkalmazkodva választják ki a megfelelőt, a másik arculatát felmérve. Ha a beszélő csak a saját érdekeit helyezi előtérbe és a partnere arculatát megsérti, akkor abban az esetben udvariatlan benyomást kelt, de következetes munkával az udvariatlanság helyrehozható. Brown és Levinson háromféle főstratégiát különítettek el[1]: 1.) a mikrofonba, 2.) a mikrofon mellé, valamint 3.) a pőrén megvalósítható orvoslást (Szili 2007: 10).      

(A függőleges tengely két végpontja az arculatfenyegetettségi kockázat mértékét szemlélteti a beszélő szemszögéből. Ha a beszélő nem mondja ki az arculatfenyegető aktust (AFA), akkor a saját arculatára nézve magas kockázatot vállal. A beszélőnek két lehetősége van: kimondja-e az AFÁ-t vagy sem. Ha nem mondja ki, akkor már tudjuk, mi történik. Ha pedig kimondja, akkor kétféleképpen teheti meg: a mikrofonba vagy a mikrofon mellé, tehát explicit vagy implicit módon adja át az AFÁ-t a beszélő. Miután nyíltan a mikrofonba kimondta az arculatfenyegető aktust, azt megteheti nyíltan, orvoslás nélkül,  illetve orvosolva. A "pozitív udvariasság" mibenléte abban rejlik, hogy a hallgató pozitív arculatát erősíti, a hallgató magáról alkotott képe pozitív; úgy érzi, hogy a vágyai, érdekei érvényesülnek. Ez főképp a közelebbi ismerősök, barátok között "működik". A "negatív udvariasság" a hallgató negatív arculatára irányul, kihangsúlyozva a hallgató megterhelésének elkerülését.)

A szerzőpáros elméletét számos kritika érte, többek közt az arculat nyugatian individualista meghatározásának, illetve a stratégiák túlságosan univerzális voltának kritikája, tehát az interkulturális szemlélet elenyésző mértékben foglal helyet elméletükben. Az 1990-es évek óta pedig egyre növekszik az igény arra, hogy az arculat univerzális jegyein kívül a különböző kultúrák sajátosságait is felfedjék (Szili 2007: 13). Brown és Levinson az elméletükben a nem-verbális megnyilvánulásokkal nem foglalkoztak kellő mértékben, számos kutatásra van szükség prozódiai kifejezésekről és a nem nyelvi udvariasság eszköztáráról (Balogh 2002: 341).

Összegezve elmondhatjuk, az udvariasság összetett jelenség, amely nem csupán nyelvi, hanem egyúttal szociálpszichológiai tulajdonságokat is magában foglal. Az udvariasságkutatás eredményei még nem egyöntetűek, a szakirodalom folyamatosan bővül, ez a téma újszerűségének is köszönhető. Eme nyelvészeti terület népszerűségét hűen tükrözi, hogy olyan nemzetközi folyóiratok szerveződnek köré, mint például az Intercultural Pragmatics, valamint a Journal of Politeness Research: Language, Behaviour, Culture.

[1]erről részletesebben lásd:
Brown, Penelope – Levinson, Stephen C. 1978. Universals in language usage: Politeness phenomena. In: E. N. Goody (szerk.), Questions and politeness: Strategies in social interaction. Cambridge: Cambridge University Press. 56−289.
Brown, Penelope – Levinson, Stephen C. 1987. Politeness: Some universals in language usage. Cambridge: Cambridge University Press.

Felhasznált irodalom:

Balogh Katalin 2002. A nyelvészeti udvariasság-elméletek jelentősége a nyelvoktatás számára. BGF Tudományos évkönyv 2002. 336−342.

Bańczerowski Janusz 2000. A nyelvhasználat elvei és etikai dimenziói. In Nyomárkay István (szerk.) A nyelv és a nyelvi kommunikáció alapkérdései. Budapest: Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar. Szláv és Balti Filológiai Intézet Lengyel Filológiai Tanszék. 312−5.

Brown, Penelope – Levinson, Stephen C. 1978. Universals in language usage: Politeness phenomena. In: E. N. Goody (szerk.), Questions and politeness: Strategies in social interaction. Cambridge: Cambridge University Press. 56−289.

Nemesi Attila László 2009. Az alakzatok kérdése a pragmatikában. Budapest: Loisir Könyvkiadó Kft. 65−70.

Nemesi Attila László 2011. Nyelv, nyelvhasználat, kommunikáció. Budapest: Loisir Könyvkiadó Kft. 71−75, 216.

Szili Katalin 2007. Az udvariasság pragmatikája. Magyar Nyelvőr 131/1. 1−16.

Szabó Évi