Jelen cikkünkben arra vagyunk kíváncsiak, mi is az a kétnyelvűség, hogyan és mi alapján definiálhatjuk ezt a jelenséget. Ennek meghatározása után elkülöníthetjük az egyéni és közösségi kétnyelvűséget, ez utóbbi jobban átszövi életünket, mint gondolnánk.
                              

forrás: http://4.bp.blogspot.com/-f6CnrvN2qGY/U95or_vEi0I/AAAAAAAAApY/yWlMzdYJq8o/w72-h72-p-nu/BilingualismPicture.png

Vajon mit is jelent az a fogalom: kétnyelvűség?

          A kétnyelvűséget többféleképpen határozták meg. Bloomfield (1933) definíciója szerint nem más, mint „két nyelv anyanyelvi kontrollja”. Marouzao (1951) szerint olyan egyéni vagy közösségi sajátosság, mely során a beszélők két nyelvet használnak anélkül, hogy jelentős vagy számottevő különbség mutatkozna képességeikben, azaz hasonló szinten tudják mindkét nyelvet használni. Azonban a fenti meghatározások nem helytállóak, számos kérdés megválaszolatlanul maradt a fenti definíciók után. Előfordulnak olyan esetek is, melyek során az egyén egyes területeken az egyik nyelven tud kommunikálni, míg egy másik témában a másik nyelven. Példaként szolgálhatnak az orvostanhallgatók, akik latinul sajátítják el az anatómia alapjait, vagy az üzletemberek, akik angol nyelven tanultak meg és használnak szavakat, számukra egyszerűbb angolul előhívni és felidézni a kifejezéseket. Ugyanakkor az is előfordulhat, hogy a nyelvhasználó csak az egyik nyelvet alkalmazza a mindennapjaiban, de szükség esetén könnyedén bármikor előhívja a másik nyelv szavait is. 
           Diebold 1961-ben már tágabban értelmezi a kétnyelvűség fogalmát. Szerinte az egy második nyelv lehetséges modelljeivel való érintkezés, melyhez az anyanyelvi környezetben való használat társul. Dieboldhoz képest Macnamara (1967) rendkívül széles spektrumba helyezi a kétnyelvűséget. Ő úgy véli, hogy kétnyelvűnek számít az az egyén, aki a négy alapvető készség (beszéd, megértés, olvasás és írás) egyikével rendelkezik. Haugen (1953) nézete pedig a következő: „a nyelvtudás minden fokát jelentheti, itt azonban abban az értelmezésben használatos, mint amely azon a ponton kezdődik, amikor is egy nyelv beszélője teljes, jelentéssel bíró megnyilatkozásokat képes létrehozni a másik nyelven. Ettől kezdve a minden lehetséges fokozaton keresztül egészen addig a készségig fejlődhet, amely arra teszi képesség a személyt, hogy egynél több nyelvi környezetben tudjon otthonosan mozogni.”  Ezek a definíciók sem megfelelőek, mivel így mindenki kétnyelvűnek tekinthető, és alapjául csak a nyelvhasználatot veszi.  
            A későbbiekben a kétnyelvűség meghatározását szűkítették és felismerték, hogy kognitív, kommunikatív, szociálpszichológiai aspektusai vannak, társadalmilag és kulturálisan beágyazott, tehát komplex jelenség.
        Grosjean 1992-es meghatározása a következő: „A kétnyelvűség két (vagy több) nyelv rendszeres használata, kétnyelvűek pedig azok az emberek, akiknek mindennapi életük során szükségük van két (vagy több) nyelvre, és ezeket használják is.” Későbbi tanulmányában azonban pontosabb leírást ad: „A kétnyelvű a két nyelvet – elkülönülten vagy együtt – az élet különféle színterein, különböző emberekkel, különböző célokra használja. Minthogy a szükségletek és a két nyelv használata rendszerint meglehetősen eltérők, ezért a kétnyelvű ritkán beszéli egyformán vagy teljesen folyékonyan mindkét nyelvet.”

forrás: http://thepotomacreporter.com/wp-content/uploads/2015/11/bilingual.jpg

Közösségi kontra egyéni kétnyelvűség

        A közösségi kétnyelvűség alapja a különböző nyelvi csoportok érintkezése. Ez azért is lényeges, mivel a világon összesen 200 ország van, míg emellett 6000-7000 nyelv (nincs pontos adat a nyelvek számáról, mivel folyamatosan halnak ki), azaz egynyelvű állam gyakorlatilag nincs. Gondoljunk az Orosz Föderációra, ahol a szláv nyelvek mellett az uráliak is megtalálhatók vagy Marokkóra, ahol a lakosság jelentős százaléka az arab mellett tökéletesen beszél franciául is, vagy éppenséggel arra, hogy nincs egyetlen arab nyelv, hanem számos változata létezik. Bartha (1999) szerint „a közösségi kétnyelvűség tehát a kétnyelvű beszélőközösség tagjai részben rendezett, közösségi normák által „szabályozott” nyelvi gyakorlatának összefoglaló neve, vagyis nem kétnyelvűségi típus, hanem a szociolingvisztikai megközelítés számára az egyik legfontosabb vizsgálati keret”. Ugyanakkor nemcsak csoportok, hanem csupán egyének is érintkezhetnek egymással, így egyéni kétnyelvűségről is lehet beszélni.
       Az egyéni kétnyelvűséget vizsgálva Susan Ervin a jelenség két típusát különböztette meg az ötvenes években. Az egyik típus a mellérendelt (coordinate) kétnyelvűség. A mellérendelt kétnyelvűség során a két nyelv egymástól függetlenül kapcsolódik a valósághoz, két külön rendszer dolgozik az elménkben, amelyek között másodlagosan azonban nehéz kapcsolatot teremteni, s a két nyelvhez külön „életvilágok” kapcsolódnak.      
           A másik típus a vegyes (compound) kétnyelvűség. Ez a jelenség később alakul ki, ellentétben az előzővel. A mellérendelt kétnyelvűség kialakulásához a családi háttér járul hozzá, míg a vegyes kétnyelvűséghez intézményes keretek − például az iskola − vezetnek. Ez utóbbi esetében az első nyelv, amelyet kisgyermekkorban sajátítottak el, marad a domináns, és a második nyelv azon keresztül kapcsolódik a tárgyi és interperszonális valósághoz.
      Azonban a kétnyelvűség meghatározását korántsem elégítettük ki, hiszen azt is szükséges még megemlítenünk, hogy a vizsgálata számos nehézséggel jár, illetve magát a kétnyelvűséget sem jellemeztük maradéktalanul, így a következő állomásunk a fentiek tárgyalása lesz!

Felhasznált irodalom

Grosjean, F. (1992). The bilingual and the bilcultural person in the hearing and in the deaf world. Sign Language Studies, 77, 307-320.  

Grosjean, F. (1989). The bilingual as a person. In Titone, R. (Ed.). On the Bilingual Person. Ottawa: Canadian Society for Italian Studies.   

http://psycho.unideb.hu/munkatarsak/polonyi_tunde/targyak/KETNYELV_rovid.pdf

Szabó Éva