Ahogyan ígértük, folytatjuk gendernyelvészet témájú cikksorozatunkat, és ezzel együtt továbbhaladunk Robin Lakoff Language and Woman’s Place című könyvével is. Ezen cikkünk témája a könyv Talking like a Lady (Hölgyként beszélni) című fejezete lesz.

forrás: http://a0.cdn.whatstrending.com/post_items/images/000/034/398/original/bic-pens.jpg

Lakoff szerint a „női nyelv” a nyelvtan minden területén rendelkezik sajátságokkal, a különbségek azonban a legfeltűnőbben a lexikai elemek használatában és a használat gyakoriságában nyilvánulnak meg. Ezt a legegyszerűbben talán a következő példával szemléltethetjük: egy nő és egy férfi egy rózsaszínes lila árnyalatúra festett fal előtt állnak. A nő szerint a fal mályvaszínű. Ezzel nincs is semmi baj, de most képzeljük el, hogy a férfi mondja ugyanezt. Lakoff szerint ebben az esetben három dologra asszociálhatunk: a férfi egy nőt figuráz ki, homoszexuális vagy belsőépítész. A férfiak többsége szórakoztatónak találhat egy olyan vitát, amelyben azt próbálják eldönteni, valami levendula- vagy mályvaszínű, szerintük ugyanis ezek a kérdések irrelevánsak a való világban.

De miért releváns akkor ez a kérdés a nők számára? A szerző erre a kérdésre a következő választ adja: a nőktől senki sem várja el, hogy fontos dolgokról hozzanak döntést – például arról, hogy milyen munkát válasszanak maguknak –, ehelyett effajta dolgok eldöntését ruházzák rájuk vigaszként. Lakoff szerint – ha elfogadjuk, hogy ez a nyelvhasználati különbség társadalmi egyenlőtlenségben gyökerezik – ezt azzal lehetne kiküszöbölni, ha hagynák a nőket részt venni a való világ fontos dolgaiban.

További különbségek mutatkoznak a gyakran „jelentés nélkülinek” titulált partikulák használatában is – a lenti példákban ezek az Oh dear és a Shit. Lakoff szerint ezeknek ugyan nincs jelöltjük, azonban mégsem mondhatjuk őket jelentés nélkülinek: megadják a megnyilatkozás társadalmi kontextusát és azt is, milyennek gondolja a beszélő a közötte és a címzett, valamint a közötte és megnyilatkozása tárgya közötti kapcsolatot.

a) Oh dear, you’ve put the peanut butter in the refrigerator again.
    Ó jaj, megint a hűtőbe tetted a mogyoróvajat!

b) Shit, you’ve put the peanut butter in the refrigerator again.
    Az istenit, megint a hűtőbe tetted a mogyoróvajat!

A legnagyobb valószínűséggel a legtöbb ember az a) mondatot egy nőnek, a b) mondatot pedig egy férfinek tulajdonítaná. Igaz, hogy "egyre több önérzetes nő képes a második mondatot nyilvánosan szemrebbenés nélkül használni", ezt azonban a szerző újabb keletű nyelvi fejődésnek tudja be (nem szabad elfelejtenünk, hogy a könyv először 1975-ben jelent meg). Az azonban kevésbé figyelhető meg, hogy a férfiak vegyék át a „nők nyelvét” – ha nem akarják, hogy a korábban említett három csoport valamelyikébe sorolják őket. Ezt Lakoff egy általános tendenciának tudja be – mindig a dominánsabb csoport nyelvi és nem nyelvi viselkedését veszi át a másik, és nem fordítva.

A „gyenge” és az „erős” káromkodások közötti döntést befolyásolhatja, mennyire erősek a beszélő érzelmei, és a szituáció komolysága is. Az alábbi példa gyenge káromkodással (tehát a „női” verzióval) kísérve inkább nevetségesnek hat:

c) Oh fudge, my hair is on fire. – Ó jaj, csak nem ég a hajam?

A szerző elmondja, hogy a lányokat már gyermekként is arra nevelik, hogy „kis hölgyekként” viselkedjenek. A fiúktól nem veszik rossz néven, ha erőteljesen mutatják ki az érzelmeiket, hangosan visítanak és dührohamaik vannak, a lányoktól viszont csak beletörődést várnak el, és hasonló dolgokért jobban meg is büntetik őket, mint a fiúkat. Lakoff szerint ugyanez figyelhető meg később is: a nőknek csak panaszkodni szabad, míg a férfiak ordibálhatnak is – erre több forrás szerint is van biológiai ok, azonban a szerző szerint ez inkább az egészen kis korban kezdődő, eltérő nevelésből ered. Szerinte ennek következményeként a nőket nem veszik egyéniségként elég komolyan, mert nem képesek elég erőteljesen kifejezni a saját érzelmeiket.

forrás: http://www.annetaintor.com/wp-content/uploads/2013/09/01081_makeyourown-300x300.jpg

Egy másik jelenség inkább szintaktikai jellegű: Lakoff szerint a nők többet kérdeznek vissza. Egy utókérdés (tag-question) félúton van egy kijelentés és egy kérdés között: kevésbé magabiztos, mint egy kijelentés, de magabiztosabb, mint egy kérdés. Akkor állítunk, ha biztosak vagyunk abban, amit mondani szeretnénk, és akkor kérdezünk, ha valamilyen tudásnak nem vagyunk a birtokában. Utókérdéseket ezzel szemben akkor használunk, amikor valamit állítani szeretnénk, de nem vagyunk kellően magabiztosak. Ha azt kérdezzük, hogy

d) Is John here? – Itt van John?

nem lepődünk meg, ha nemleges választ kapunk. Azonban ha azt mondjuk, hogy

e) John is here, isn’t he? – John itt van, ugye?

forrás: http://nyultam.com/wp-content/uploads/2012/10/mogottem.jpg

valószínűleg igenlő választ várunk, csak megerősítést szeretnénk, mert úgy gondoljuk, van elég információnk a dologról. Lakoff leírja, hogy ugyan nincs pontos statisztikai adat erről, neki mégis az a benyomása, hogy a nők többet kérdeznek vissza, mint a férfiak. Ha azonban így van, mi lehet az oka?

Ha egy beszélő utókérdéseket használ, elkerülheti, hogy teljes mértékben állást kelljen foglalnia a mondandója mellett és ezáltal konfliktusba keveredjen a címzettel. Ezzel együtt azonban azt is eléri, hogy azt higgyék, nem elég biztos magában vagy esetleg nincs is saját véleménye. Ez utóbbit Lakoff szerint sokat mondják nőkre. Ehhez kapcsolódóan felhoz egy intonációs mintát, amelyet elmondása szerint szintén csak nőknél figyelt meg.

f) When will dinner be ready? – Oh…around six o’clock…?
   Mikor lesz kész a vacsora? ­– Ó…olyan hat körül…?

Ebben az esetben az állító mondatot valósítjuk meg kérdő hangsúllyal. Ez Lakoff szerint olyan, mintha a válasz így hangzana:

g) Hat órakor, ha neked így megfelel.

A szerző szerint ez is közrejátszik abban, hogy a nőket nem veszik komolyan, mert „nem tudják eldönteni, mit akarnak” annak ellenére, hogy a nyelvi viselkedés tanult minta, és sokszor nincs köze a valódi belső tulajdonságokhoz.

Ahogyan ezt már fentebb is kihangsúlyoztam, nem szabad elfelejtenünk, hogy a könyv először 1975-ben jelent meg. Robin Lakoff volt az első olyan nyelvész, aki gendernyelvészettel foglalkozott, véleményem szerint ezért is találhatunk a cikkben nem annyira tényekre támaszkodó, intuitívabb megállapításokat. Ezen kívül azt is figyelembe kell vennünk, hogy 1975 óta a társadalom sokat változott, nem mindegyik megfigyelés lehet már ma is teljes mértékben igaz, ez azonban mégis meghatározó mű a nyelvészetnek ezen területén, ezért fontos, hogy megismerkedjünk vele.

Hamarosan jelentkezünk a könyv két utolsó fejezetének összefoglalásával is!

Forrás: Lakoff, Robin Tolmach/Bucholz, Mary (2004): Language and Woman's Place. Oxford University Press USA.

Rózsa Katinka