Mi is az az episztemikus? A fogalom görög eredetű, jelentése: ’ismeret, tudás’. A világ nyelveiben számos stratégia létezik a tudás, ismeret kifejezésére. Cikkünkben röviden ismertetjük az ehhez kapcsolódó legfontosabb kategóriákat.

Az episztemikus kategóriák vizsgálata a nyelvészet egy viszonylag fiatal és kurrens kutatási területe. Ebből fakad, hogy nem minden terminusnak van pontos magyar megfelelője, és gyakran az angol terminológiában sem feltétlenül tisztázott egy adott jelenség neve – így a magyar és az angol megnevezés is szerepel az egyes kategóriáknál, melyek a következők:

Lectori salutem![1]

Mindannyian ismernek néhány örökzöld latin szállóigét, de azt már valószínűleg kevesebben tudják, hogy egy-egy ilyen mondat, szófordulat kinek a szájából vagy milyen szituációban hangzott el. Több feljegyzés tanúskodik hadvezérek, filozófusok, és költők bölcs mondásairól, általános igazságokról vagy erkölcsi alapelvekről, melyeket még ma is előszeretettel alkalmazunk és használunk. Egyre több helyen találkozhatunk latin nyelvű mondásokkal, feliratokkal akár üdvözlő kártyákon is, vagy éppen valaki bőrén köszön vissza tetoválásként, hiszen sokak számára a latin klasszikus, örök értéket képvisel. Azonban érdemes utána járnunk, hogy eme szépen csengő szavak valójában mit is jelentenek, illetve, hogy hogyan kell helyesen leírni ezeket. Az élőszóban nem olyan feltűnő a lapsus linquae, vagyis a nyelvbotlás, baki, míg írott formában már jobban szemet szúr. Persze errare humanum est, azaz tévedni emberi dolog.

Egyik előző cikkünkben bemutattuk, hogy milyen múlt időkkel bírt a magyar nyelv néhány évszázaddal ezelőtt. A múlt, jelen és jövő idő megkülönböztetésén kívül azonban másféleképpen is lehet időviszonyokat kifejezni a nyelvekben. Mostani cikkünkben a belső eseményszerkezetről és az aspektusról lesz szó.

Kezdjük azzal, hogy az eseményeknek általában van időtartama, vagyis időbeli lefolyása. Azokat az eseményeket, amelyeknek következménye valamilyen változás, telikus eseményeknek nevezzük. Az Amália elájult mondat alapján két állítás valószínűsíthető: hogy Amália egy régebbi időpillanatban eszméleténél volt, és hogy most éppen eszméletlen, tehát az „elájulás” mint esemény változást vont maga után. A változást nem hozó eseményeket pedig atelikus eseményeknek nevezi a nyelvészeti szakirodalom. Az atelikus eseményeket fölismerhetjük az alapján is, hogy ha a mondatban lévő állítás a megjelölt időintervallumban igaz, akkor igaz az adott intervallum legtöbb rész-intervallumában is. Pl. ha Amália tegnap délután négytől hatig zongorázott, akkor az is igaz, hogy négytől fél ötig vagy fél öttől háromnegyed hatig zongorázott.

Zeno Vendler magyarországi születésű nyelvész telicitás alapján négyféle osztályba sorolta a predikátumokat (állításokat):

Zeno Vendler

Gendernyelvészeti cikksorozatunk utolsó előtti részében továbbhaladunk Robin Lakoff könyvével. Miután megtárgyaltuk, hogyan beszélnek, beszélhetnek a nők, azt is megtudhatjuk, hogyan beszélnek a nőkről.

Múltidő-rendszerünk az ősmagyar kortól (i.e. 1000 – i.sz. 896) kezdve napjainkig nagy változáson ment keresztül. Régi irodalmi alkotásokban, versekben még találkozhatunk egy-egy „hallgatja vala” vagy „mondá” jellegű kifejezésekkel, mára azonban már csak a -t/-tt jeles múlt időt használjuk. De vajon mi volt a szerepük ezeknek a kiveszett igeidőknek? És mi okozhatta az idő kifejezésének egyszerűsödését?

Ugyan az igeidőrendszer bemutatását az ősmagyar kortól elkezdhetném, én mégis inkább az ómagyar korra (896–1526) fókuszálnék, hiszen azok az igeidők, amelyekkel a nyelvészeti szakirodalmat nem olvasók a szépirodalmi alkotásokban találkozhatnak, ebben az időszakban nyerték el végleges formájukat.