Előző két cikkünkben az állatok és nemzetek neveihez köthető betegségnevekkel foglalkoztunk. Ebben a bejegyzésben azt taglaljuk, hogy a nyelvekben milyen egyéb szókészleti területekkel érintkezhet a betegségnevek csoportja. Ezek a következők: állatok, növények, testrészek, színek, idiomatikus kifejezések vagy akár természetfeletti lények nevei.

Ezek a területek aszerint oszthatók fel, hogy a betegségek elnevezésében játszanak-e szerepet, vagy pedig maga a betegségnév segít egy másik szókészleti mező elemeinek megnevezésében. Az állatok, testrészek, színek, természetfeletti lények és növények nevei gyakran szerepelnek a betegségnevekben. Nézzünk néhány példát!

Habár egy egész bejegyzést szenteltünk az állatnevekhez köthető betegségnevekre, azért jócskán van még miből válogatni. Manapság az egyik (sajnos) leggyakrabban emlegetett betegség a rák, amely a latin cancer tükörfordítása.  A latinba a görögből került át, ugyanis az ókori görögök voltak az elsők, akik lejegyezték ezt a betegséget. Az elnevezés alapja a betegség alaki hasonlósága az állattal. A rákos betegségek bizonyos fajtái, különösen a mellrák, formájukban és színükben is hasonlítottak a tengeri állatra a jól körülhatárolható középrésszel és az innen szerteágazó nyúlványokkal, mint a rák teste és lábai (Magyar 2000: 165).

Az előző cikkből már kiderült, hogy a Speier Dávid által fordított francia vígjáték, az Asterix és Obelix filmsorozat második része nemcsak szórakoztató és nyelvi humorral teli, hanem a nyelvészeti vizsgálatoknak is jó táptalaja. A hozzáadás és elvétel útján létrejövő mennyiségbeli változatást okozó alakzatok után a minőségi változásokra tekintünk ki a film példáin keresztül.

Mit is értünk minőségi változás alatt? Ezt a célt szolgálja a transzmutáció (felcserélés) és az immutáció (helyettesítés) – előbbinél a szóban meglévő hangok cserélődnek fel egymással, míg utóbbiban más hangokkal helyettesítjük az adott szó vagy kifejezés bizonyos hangjait.

Jelen cikkünkben arra vagyunk kíváncsiak, mi is az a kétnyelvűség, hogyan és mi alapján definiálhatjuk ezt a jelenséget. Ennek meghatározása után elkülöníthetjük az egyéni és közösségi kétnyelvűséget, ez utóbbi jobban átszövi életünket, mint gondolnánk.
                              

Ahogyan ígértük, folytatjuk gendernyelvészet témájú cikksorozatunkat, és ezzel együtt továbbhaladunk Robin Lakoff Language and Woman’s Place című könyvével is. Ezen cikkünk témája a könyv Talking like a Lady (Hölgyként beszélni) című fejezete lesz.

Előző cikkünkben megismerkedhettünk az udvariasság különböző definícióival, majd röviden bemutattuk az udvariasságot pragmatikai berkeken belül. Grice modellje után áttértünk Leech szintén maximaelvű megközelítésére. A mai alkalommal pedig Brown−Levinson arculatcentrikus modelljéről nyújtunk ismertetést.

Az udvariasságkutatás egyik legismertebb, de egyben legvitatottabb modellje Brown és Levinson elmélete. Alapgondolata Goffmantól, a virtuális sértésből ered (Balogh 2002: 338). Brown és Levinson megkülönböztetik a pozitív és a negatív udvariassági stratégiát (Bańczerowski 2000: 312−313). A negatív stratégia követésével a beszélő távolságtartó a partnerrel szemben, bizalmatlanul és személytelenül viszonyul hozzá, míg a pozitív stratégia követésével a beszélő érdeklődéssel fordul a hallgató irányába.                                                         

Az arculat/homlokzat az elmélet kulcsfogalma. Az arculat tulajdonképpen az a „kép”, amelyet a beszélő viselni akar a társalgás során, és amelyet a többiek feltételeznek róla (Balogh 2002: 338). Az egyén természetes vágya, hogy ne akadályozzák cselekvéseiben – ez tekinthető a negatív arculatnak, míg a pozitív arculat az a kívánság, hogy az egyén szándékai és igényei mások számára ugyancsak elfogadhatók legyenek. A társas interakciók során a résztvevők együttes érdeke a saját és a másik arculatának a védelme, mivel az arculat érzelmileg sebezhető, ugyanakkor a sebezhetőség mértéke csökkenthető. Brown és Levinson elmélete szerint egyes beszédcselekvések az arculatra fenyegetően hatnak, a nyelvhasználók pedig különböző stratégiákat hoztak létre a fenyegetettség csökkentésének érdekében (Nemesi 2011: 75).  A stratégiákat váltogatják a nyelvhasználók, az adott szituációhoz alkalmazkodva választják ki a megfelelőt, a másik arculatát felmérve. Ha a beszélő csak a saját érdekeit helyezi előtérbe és a partnere arculatát megsérti, akkor abban az esetben udvariatlan benyomást kelt, de következetes munkával az udvariatlanság helyrehozható. Brown és Levinson háromféle főstratégiát különítettek el[1]: 1.) a mikrofonba, 2.) a mikrofon mellé, valamint 3.) a pőrén megvalósítható orvoslást (Szili 2007: 10).