„Nem az számít, amit mondasz, hanem amit teszel” – tartja a közismert mondás. Arról azonban nem szól a fáma, hogy mi történik akkor, amikor azzal cselekszünk, hogy kimondunk valamit. Hogy közelebb kerüljünk ehhez a nagyon egyszerű, hétköznapi jelenséghez, előbb meg kell ismerkednünk a beszédaktus-elmélettel.

Egyes kutatók (elsőként J. L. Austin és tanítványa, J. R. Searle) már az 1960-as években észrevették, hogy bizonyos szavaink, mint például a gratulálok, az ígérem, a felszólítom, a parancsolom stb. egyfajta cselekvést is magukban hordoznak. Ha megfelelő körülmények között (azaz megfelelő szövegkörnyezetben, kontextusban) mondjuk ki ezeket a szavakat, akkor azokkal végre is hajtunk valamilyen tettet. Ezeket az szavakat tartalmazó megnyilatkozásokat hívjuk beszédaktusoknak. Többek között ezzel is foglalkozik a nyelvészet egyik legfiatalabb ága, a pragmatika, amely a nyelvhasználatot és a kommunikációt vizsgálja mind a beszélő, mind a hallgató szemszögéből.

Hogyan működik a beszédaktus?

Gyakran a megfelelő kontextus valamely társadalmilag hagyománnyá, konvencióvá vált eseményt jelent, a maga meghatározott szereplőivel. Ilyen tipikus szituációt alkothat a keresztelőn a pap és előtte a gyermek, vagy a házasságkötéskor az anyakönyvvezető, a pár és a tanúk, vagy egy bírósági tárgyaláson a bíró, az esküdtszék és a többiek.

"Ezennel házastársakká nyilvánítom önöket!”
forrás: http://www.szertartasvezeto-szilagyi-maria.hu/szolgaltatasok/

Ha ezekben a tipikus szituációkban a megfelelő személyek: a pap, az anyakönyvvezető és a bíró kimondják az általunk, a társadalom által elvárt konvencionalizált (azaz intézményesített) szövegeiket, pl: Megkeresztelem XY-t, Ezennel házastársakká nyilvánítom X-et és Y-t, A tárgyalást ezennel megnyitom/berekesztem, akkor egyúttal cselekvést is hajtanak végre. Tehát abban a pillanatban, ahogy a pap szájából elhangzott, hogy Megkeresztelem…, azzal a gyermek meg lett keresztelve, ahogy az anyakönyvvezető kimondja, hogy Házastársakká nyilvánítom Önöket, azzal hivatalosan is megtörténik a házasságkötés és így tovább.

Térjünk át a mindennapok világába! Gondoljunk arra, hogy milyen gyakran mondjuk a következőket: gratulálok!, bocsi, kérlek, sajnálom, esküszöm. Vagy egy kicsit burkoltabban: Tudnál segíteni?, Nem akarod kölcsönadni a tolladat? Ha mélyebben beleássuk magunkat, rádöbbenünk, mennyi  beszédaktust is rejt mindennapi kommunikációnk. Ígérünk, kérünk, sajnálatunkat fejezzük ki, fenyegetünk, parancsolunk, dicsekszünk, bókolunk, meghívunk és elfogadunk, vagy épp visszautasítunk. A végtelenségig lehetne folytatni a sort. Ezek már javarészt nem olyan „betanult” szövegek, mint az előzőekben tárgyalt példáknál, hiszen itt a beszélőnek rendelkeznie kell egyfajta szándékkal, intencióval (érzésekkel, gondolatokkal) arra vonatkozólag, amit az aktus kimondásával végrehajt.

Őszint(ének kinéző) bocsánatkérés.
 forrás: http://kakoszi.kepeslap.com/compose.asp?imageid=215217

 
Álljunk meg itt, és nézzük meg, hogy mi az, ami egy szót tetté varázsol!

A kontextus, amint már említettük, elhanyagolhatatlan tényező. Nem mindegy, hogy mikor mondunk ki egy pohárköszöntőt, otthon a tükör előtt gyakorolva, vagy pedig élesben, a vendégek előtt, pohárral a kezünkben.

A kiejtett igének pedig kizárólag kijelentő mód, jelen idő, egyes szám első személyben (ritkábban: többes szám első személyben) kell állnia (megígérem, nyilvánítom, esküszöm). Ezeket performatív igéknek nevezzük. Tehát az, hogy „mindenki gratulál neked”, sajnos ki fog zárni Téged az elismerők köréből, amikor épp kimondod. És a „már mondtam, hogy bocs”-csal nem sokra mész a jelenben, nem fog igazi bocsánatkérésnek számítani. Viszont ha azt mondod: Ma nem érek rá, de holnap elmegyek veled moziba egyenértékű lesz azzal, hogy: Ígérem, holnap elmegyek veled moziba. Tehát óvatosan az ígéretekkel, azok olyan beszédaktusok, amelyek a jövőre vonatkozva fejezik ki a te szándékodat, hogy meg akarod tenni, amit megígértél. (Az ígéretekkel részletesebben majd később, egy másik cikkben foglalkozunk.) A beszélő szándéka azonban nemcsak az ígéretnél fontos, hanem az összes többi aktushoz (már, ha őszinték vagyunk egymással) is elengedhetetlen összetevő.

Searle szerint a beszélő, amikor kimond egy beszédaktust, egyszerre három aktust hajt végre: megnyilatkozásaktust (a szavak, mondatok kiejtését jelenti), propozicionális aktust (amire utalunk dolgok, személyek, cselekvések, irányok stb.) és illokúciós aktust (ami magát a végrehajtott tettet jelöli: állítás, ígéret, parancs). Érdekes, hogy ugyanahhoz a propozicionális aktushoz (ugyanahhoz a tartalomhoz, lásd lejjebb: Mari, befelé menés, szoba) többféle illokúciós aktust (kijelentés, parancsolás, kérdés) rendelhetünk. Íme: Mari bemegy a szobába; Mari, menj be a szobába!; Bement Mari a szobába?

Ez fordítva is fennáll: egy illokúciós aktust, pl. egy kérést többféle tartalommal, azaz propozicionális aktussal is kifejezhetünk. (Tehát kérhetsz teát, sütit, ruhát, autót…, az illokúciós aktus ugyanúgy kérés.)

A beszédaktusok egy másik (feltehetően gyakrabban használt és nyelvészetileg sokkal izgalmasabb) fajtáját, a közvetett beszédaktusokat a cikk folytatásában ismerheted meg.

Hivatkozás

Austin, John Langshaw 1962. How to do things with words. Oxford, Clarendon. (magyarul: ford., bev., tan. Pléh Csaba 1990: Tetten ért szavak, Budapest: Akadémiai.)

Searle, John Rogers 1969. Az illokúciós aktusok szerkezete. In: Pléh Csaba, Síklaki István, Terestyéni Tamás (szerk.) 1997. Nyelv – kommunikáció – cselekvés, Budapest: Osiris Kiadó. 43–52.

Searle, John Rogers 1976. A Classification of Illocutionary Acts. Language in Society 5:1–23.

Szili Katalin 2004. Tetté vált szavak. A beszédaktusok elmélete és gyakorlata. Budapest: Tinta Könyvkiadó.

Nowosielski Diána