Napjainkban a nyelvrokonság témaköre igen kényes kérdésnek számít. Számos könyvet és még több internetes portált lehet találni a témában, melyek dilettáns módon próbálják bizonyítani a magyar nyelv egyéb (nem finnugor) nyelvekkel való rokonságát. Cikkünkben arra vállalkozunk, hogy röviden tisztázzuk a tudományos nyelvrokonítás kritériumait, majd felvillantunk néhány „érdekes” nyelvrokonsági elméletet.

Elsőként fontos leszögezni, hogy a nyelvrokonságot a történeti összehasonlító nyelvészet kutatja. Különböző tudományok (történelem, régészet, antropológia stb.) segítséget nyújthatnak arra vonatkozóan, hogy egy nép hol élt, vagy milyen életmódot folytatott, de önmagukban nem igazolják két nyelv rokonságát. A nyelvek rokonságát szigorúan nyelvészeti eszközökkel lehet bizonyítani. A nyelvrokonság továbbá nem tévesztendő össze a genetikai rokonsággal. Utóbbihoz azok a népek tartoznak, melyekkel biológiailag vagyunk rokonok, ami azt jelenti, hogy genetikai állományunk hasonló.

Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Ur%C3%A1li_nyelvcsal%C3%A1d#/media/File:Ur%C3A1li_nyelvek_rokons%C3%A1gi_viszonyai.png

Ha két (vagy több) nyelv egymással rokon, akkor egykoron közös őssel rendelkeztek. Ennek bizonyítékai a leánynyelvekben fellelhető, egymásnak megfeleltethető nyelvtani elemek. A rokonság megállapításának három fő kritériuma van, ezek a következők:

1. Hangtani egyeztethetőség: az összehasonlított szavakban szabályos és rendszeres hangmegfeleléseknek kell lenniük.
2. Jelentéstani egyeztethetőség: a szavak jelentései is egymásnak megfeleltethetőek kell legyenek.
3. Végezetül összeegyeztethető nyelvtani elemeket és szerkezeteket kell kimutatni a vizsgált nyelvekben.

Akkor állíthatjuk bizton a nyelvrokonságot, ha a fenti három kritérium együtt érvényesül. Vegyük példának az első feltételt: a finnugor nyelvrokonságot igazolják a kimutatható szabályos és rendszeres hangmegfelelések és eltérések. Mély magánhangzó előtt a k a magyarban h-ra változik: kota:ház, kala:hal, kunta:had. Magas magánhangzó előtt a k változatlan: käte:kéz; kivi:kő.

Problémát jelent azonban, hogy két nyelvben akkor is találhatunk hasonlóságokat, ha azok nem rokonok. Ezek a nyelvtipológiai egyezések. A magyar (és a finnugor nyelvek) az agglutináló típusba („ragasztó” típus: a szótőhöz „ragasztgatjuk” a különféle toldalékokat [tan|ít|ó|i|tok|kal]) tartoznak, de ide sorolhatók az altaji, a bantu nyelvek, a japán, vagy a ma már nem élő sumér is. Könnyen belátható, hogy az azonos típusba tartozó nyelvek produkálnak hasonlóságokat. Előfordulhatnak nagy számban szóegyezések is. Ennek több oka is lehet. Vannak nemzetközi szavak, melyek bármely nyelvbe bekerülhetnek (latin ’sancti’, angol ’saint’, francia ’Saint’, magyar ’szent’, de ilyen a ’taxi’ szó is, amelyet a legtöbb európai nyelvben ugyanúgy írnak). A nyelvek kölcsönözhetnek is egymástól, különösen akkor, ha a beszélői sokáig élnek egymás szomszédságában. (Török jövevényszavaink pl. az alma, gyöngy, bika, árpa stb.) De két szó egyezhet a véletlennek köszönhetően is (magyar ’nő’, kínai ’nü’). Ilyen és ehhez hasonló egyezések nem bizonyítják a nyelvrokonságot, az összehasonlítás során ezeket ki kell zárni.

A fentebb felsorolt egyezéseket kihasználva, és a kritériumokat nem figyelembe véve, számos olyan elmélet született a magyar nyelv rokonságával kapcsolatban, melyek tudományosan nem állják meg a helyüket. Nézzünk ezek közül néhányat:

Pap Ferenc A magyar–japán nyelvrokonság című munkájában próbálja a két nyelv rokonságát bizonyítani főként szóegyezésekkel: begy:mune, buzogány:turugi, falu:mura, ősz:aki. A szerző nem magyarázza meg, hogy miért gondolja a példaként felhozott szavakat bizonyító erejűnek, hiszen még látszólag sem hasonlítanak egymásra. Továbbá az általunk már megismert kritériumokkal egyáltalán nem foglalkozik. Csak a szavakat vizsgálja, a szabályos hangmegfeleléseket és a nyelvtani szerkezeteket nem veszi figyelembe.

Hasonlóan jár el Podhorszky Lajos és Velics Antal, mikor kínai és magyar szavakat egyeztetnek: hiep:fej, tu:út. A szerzőpáros utóbbi tagjának megállapítása, hogy számos főnév alakult a czé ’gyermek’ utótaggal: kin 'arany' + czé: kincs, tin 'csúcs, tető' + czé: tincs, ken 'kutya' + czé: kutya. Egyértelmű, hogy szópárok „sántítanak”, továbbá az sem világos, hogy mi a jelentősége a czével képzett főnevek utótagjának.

Kur Géza az etruszk − magyar rokonság szószólója. Módszerében a magyar szavakat szótagokra bontja, és ezeket veti össze az etruszk szavakkal. Pl.: ax:ah 'sóhajtás, óhajtás, vágy; emelkedni, jobb sorsa kerülni'; mar:marad. Ebből jön Akmár falu nevének eredeti jelentése: 'lakosainak a sóvárgása elmarad'.

Kovács János a Fülöp-szigeteken beszélt nyelvet próbálta összehasonlítani a magyarral. Az ötlet apropóját egy véletlen adta, mely szerint a szigetről származó felesége (visayan nemzetiségű) egyszer séta közben azt mondta neki, hogy „Baktass!” Megkérdezte tőle, hogy mit jelent ez az ő nyelvén, mire kiderült, hogy ugyanazt, mint a magyarban, azaz lassabb járást. Ez adta az ötletet a két nyelv összehasonlítására. Íme néhány példa: asawa = asszony; asay = száj, szól; asukal = cukor; banda = csoport, banda; hibat = hiba; kalo = kalap. Az már csak hab a tortán, hogy a szerző a visayan népet a Csendes-óceánban elsüllyedt földrész, Mu magya (= magyar) lakóival hozza összefüggésbe. (Az elsüllyedt földrész elmélet Csicsáky Jenő tollából származik.) Kovács János mentségére szolgáljon, hogy beismeri hozzá nem értését, hiszen nem nyelvész, valamint munkáját a szakavatott nyelvészeknek ajánlotta megvizsgálásra.

A második világháború után kezdett el terjedni az a teória, hogy a magyar a világ ősnyelve. Nem új keletű ez az elmélet, hiszen a 18−19. században is próbálkoztak ennek igazolásával, elsősorban Horvát István, aki bizonyító erejűnek vélte a Bibliában található magyar neveket (Mózes, Simon, Áron), de már az első ember neve is sokatmondó szerinte: Ad-ám (tudniillik almát Évának). De a magyar elsőségét bizonyítja a világ földrajzi neveinek összecsengése a magyarral: Babilon = Bá­bol­na, Karthágó = Kardhágó, Stockholm = Istókhalma.

A videóban a népetimológiának lehetünk fültanúi. A jelenség alapja, hogy az adott szót (szerkezetet) a nyelvhasználók egy másik nyelvi elemmel azonosítják, így nyer számukra értelmet (hozsanna à uzsonna, tube rosa à tubarózsa). A jelentésátvitel alapját a téves értelmesítés adja, ami sokszor megmosolyogtató.

A háború után új erőre kapott az ősnyelv elmélet. Kemény Ferenc pl. azt állítja, hogy az újkőkor földművelői már magyarul beszéltek, tehát az eurázsiai ősnyelv a magyar volt. Elutasítja a tudományos kritériumokat, nem hisz a szabályos hangmegfelelésekben. Elismeri, hogy vannak bizonyos hangváltozások, de alapvetően a szavak hangtestje az eredeti állapotukat őrizték meg. Ez a magyarázat igen kényelmes, hiszen könnyen bizonyító erejűnek tünteti fel a véletlen összecsengéseket.

Számos a fentiekhez hasonló dilettáns elmélettel találkozhatunk a könyvesboltok polcain és a különböző internetes oldalakon. Mivel az információ szűretlenül áramlik felénk, fontos, hogy meg tudjuk különböztetni a tudományosan igazolt elméleteket. A kritikai szemléletmód elengedhetetlen, legyen szó bármely tudományterületről.

Irodalom:

Oszkó Beatrix─Sipos Mária─Várnai Zsuzsa: A nyelvhasonlítás alapfogalmai
http://www.nytud.hu/oszt/finnugor/anyelvhasonlitasalapfogalmai.pdf

É. Kiss Katalin─Gerstner Károly─Hegedűs Attila: Kis magyar nyelvtörténet
http://mek.oszk.hu/15000/15090/15090.pdf

http://finnugor.elte.hu/?q=nemtud

Csengeri Kinga