Beszédaktus-elmélettel foglalkozó cikksorozatunk újabb állomásához érkeztünk. Ezúttal az elmélet általános bemutatója után mélyebbre ásunk: megismerkedhetünk egy konkrét beszédaktusnak, az ígéretnek a természetével.

A nyelvészeti pragmatika (amely leginkább a nyelvhasználattal foglalkozik) egy kiemelkedően kutatott ága a beszédaktus-elmélet, melynek alapjaival már itt és itt foglalkoztunk.

"Ígérem, jó leszek" - szól a 60-as éves egyik népszerű gyerekdala Rátonyi Róbert és lánya, Rátonyi Hajni előadásában.
 

Emlékeztetőül és kiegészítésképpen: J. L. Austin angol professzor előadásaiból készített, 1960-ban megjelent How to do things with words (magyar fordításában: Tetten ért szavak)  c. posztumusz könyvében a professzor megkülönböztette a konstatívumokat (amelyek a világ dolgait írják le) és a performatívumokat (amelyek maguk a cselekvések). A performatívumokat öt osztályba sorolta Austin: ítélkezők, végrehajtók, elkötelezők, viselkedők és bemutatók. Ezek közül az ígéret az elkötelezők csoportjába került, amelyben az aktusok kimondása során a beszélő elkötelezi magát egy cselekvés végrehajtására. A csoport néhány tagja: ígér, felvállal, megfogad, szavát adja stb.

Egy másik csoportosításban megkülönböztette az ún. lokúciós aktust (magát a szavakkal, mondatokkal kimondott megnyilatkozást), az illokúciós aktust (a cselekvést, amit végrehajtunk) és a perlokúciós aktust (vagyis a hallgatóra tett hatást, eredményt). Austin tanítványa, J. R. Searle is osztályozta a beszédaktusokat, nála ez utóbbi felosztás a következőképpen néz ki: megnyilatkozásaktus, propozíciós aktus és illokúciós aktus. Az első kettő gyakorlatilag az austini lokúciós aktus kettéosztása. Searle szerint a kommunikáció alapegysége nem más, mint egy illokúciós aktus végrehajtása. Az illokúciós aktusokat ő is egészen hasonló öt osztályba sorolta, ahol az ígéret szintén az elkötelezők vagy „komisszívok” csoportjába került. Nála az illokúciós aktusok konkrét kontextusban, meghatározott feltételek mellett, a beszélő meghatározott szándékával valósulnak meg.

Álljunk meg itt, és tisztázzuk, mik a főbb feltételei annak, hogy egy illokúciós aktust, pl. kérést, bocsánatkérést vagy éppen egy ígérést sikeresen végrehajtsunk!

Tekintsük a következő mondatot (vagy ahogy mi, pragmaták nevezzük, megnyilatkozást):

(1.) Megígérem neked, hogy holnap elmegyünk kávézni.

Nem árt, ha az input és az output feltételek normálisak, azaz, ha tudunk beszélni és halljuk, értjük a másikat.
Forrás: https://disabilityinbusiness.wordpress.com/2014/03/24/the-three-monkeys-of-deceiving-yourself/

Ugorjunk az ígéret további feltételeihez! Hasonlóan egyértelműnek látszó feltételt szab meg Searle az 1969-es munkájában, mégpedig azt, hogy a B az M mondat kiejtése által fejezi ki a propozicionális tartalmat (nem pedig csak pl. a mimikájával vagy gesztussal). Szükséges kimondanunk, hogy az A aktus kizárólag a jövőre vonatkozzon és azt is, hogy H örüljön annak, hogy ez meg fog történni. Miért fontos ez? Az ígéret és a fenyegetés nagyon közeli rokonok, szinte majdnem hogy ikertestvéreknek számítanak, hiszen majd’ minden feltételük közös, kivéve a legutóbb említettet. Vegyük a 2. megnyilatkozást:
Kell egy alapkészlet, ami a kontextus: egy beszélő (B), egy hallgató (H), egy B által produkált M mondat, egy p propozíció (értsd: magának a mondatnak és az aktusnak a tartalma. Itt: az, hogy elmegyünk, mármint a B és a H elmennek, kávézni) és természetesen egy A aktus (tehát a B által végrehajtott tett, a kávézás megtörténése). Szükségünk van konkrét feltételekre, mint például, hogy a B és a H ugyanazt a nyelvet beszéli, hogy a B tud beszélni, a H képes megérteni, amit a B mond. Ezek triviális feltételeknek tűnnek, de ha jobban belegondolunk, akkor nagyon is szükséges ezeket ilyen nyíltan kimondani és feltételnek tekinteni, hiszen mindennapi életünk során számos olyan szituációba botlunk, ahol már ezek sem teljesülnek (találkozás egy külföldivel, akivel nincs közvetítő nyelvünk, egy némával vagy sikettel, vagy éppen súlyos beszédzavarral élővel stb.)

(2.) Holnap eljövök érted!

Ha ezt a barátunk mondja, örülünk neki, és jó esetben ígéretnek vesszük. Ha viszont maga a kaszás mondja, akkor már joggal kezdhetünk aggódni (tehát ez esetben egy fenyegetésnek voltunk tanúi).

 Két nagyon fontos feltételünk maradt. Az egyik, nevezetesen az őszinteségi feltétel, ami azt mondja ki, hogy a B-nek szándékában áll megtenni A-t (ezt jegyezzük meg, később még elővesszük), illetve ennek árnyalása a lényegi feltétel, mely szerint a B-nek szándékában áll, hogy az M kiejtésével kötelezettséget is vállal a cselekedet megtételére. Tehát azáltal, hogy kimondja a mondatot, bumm, megtörténik az ígéret.

Cikkünk folytatásában kiderül számos baki, amelyet az ígérettétel során elkövethetünk, valamint belekukkanthatunk más nyelvet beszélők, pl. a jordániai arabok vagy a ghánai afrikaiak furcsa ígérési módszereibe!

Austin, John Langshaw 1962. How to do things with words. Oxford, Clarendon. (magyarul: ford., bev., tan. Pléh Csaba 1990: Tetten ért szavak, Budapest: Akadémiai.)

Searle, John Rogers 1969. Az illokúciós aktusok szerkezete. In Pléh Csaba, Síklaki István, Terestyéni Tamás (szerk.) 1997. Nyelv, kommunikáció, cselekvés, Budapest: Osiris Kiadó. 43–52.

Szili Katalin 2004. Tetté vált szavak. A beszédaktusok elmélete és gyakorlata. Budapest: Tinta Könyvkiadó

Nowosielski Diána